Sztárok ágyában folytatás

Beküldő:Enzós Niki


Egy pillanatig úgy érzem, hogy elhagy minden erőm és képtelen leszek lábon maradni. A világ összeszűkül körülöttem, látásom elhomályosítják a könnyek. Görcsösen szorítom a telefont, meredten nézem a kijelzőt, félek elhinni, hogy tényleg ő az. A szó pedig ott remeg a kijelzőn, kétséget sem hagyva arról, hogy Kaito a közelben van és figyel.
Daijoubu? - Minden rendben? - kérdezi némán az üzenet, miként mindig szokta, amikor végzek a munkával és beülök mögé a kocsiba. Felrémlik előttem mandulavágású, sötét szeme és félmosolya, amitől megdobban a szívem.

A bénultság éppoly hirtelen ér véget, mint ahogy jött. Felemelem a fejem, elszakítom a tekintetem a telefonról, és a parkolót fürkészem. Kocsiról kocsira rebben a pillantásom, alakját, mozdulatait keresem. Az utca üres, kihaltnak tűnik. Teszek néhány tétova lépést az egyik irányba, amikor egy sötét terepjáró kigördül a parkolóból, de nem látom a vezetőt. Valami mégis azt súgja, hogy Kaito ül benne. Láthatatlan, de mindennél erősebb kötelék láncol hozzá, érzem a jelenlétét, és azt is, ahogy egyre távolodik a kocsival. Pánik lesz úrrá rajtam, nem akarom megint elveszíteni, futni kezdek a dzsip után, holott tudom, hogy reménytelen, sosem érem utol, ha ő nem akarja.
Szememet újra elfutják a könnyek, lábam megbicsaklik a tűsarkúban, a szívemet bilincsként szorítja össze a fájdalom, ahogy az autó kikanyarodik a sarkon és eltűnik a házak takarásában.
Robert fékez mellettem, idegesen pattanna ki a kocsiból, de megelőzöm, és nem adok neki lehetőséget a kérdezésre, faggatózásra. Feltépem a kocsiajtót, beülök mellé, és noha tudom, hogy nem érti izgatottságom, sem azt, ami most történik, mégsem magyarázkodom. Ellentmondást nem tűrően utasítom, hogy kövesse a dzsipet, tudva, hogy minden másodperc, amit késlekeséssel töltünk, csak egyre messzebbre szakítja tőlem Kaitot.
Az eszem higgadtságra, józan gondolkodásra int, de a szívem hajt a felcsillanó remény után. Hiábavalóan.

Majdnem egy óráig körözünk Robert-tel a környéken, mire végre elfogadni kényszerülök, amit eddig is tudtam: ha Kaito nem akarja, hogy rátaláljak, és nem akar látni, akkor nincs esélyem ellene. Egyre csüggedtebb vagyok, kételkedni kezdek magamban és abban, hogy egyáltalán tényleg itt volt és figyelt. Vadabbnál vadabb teóriák születnek a fejemben arról, hogy talán csak képzeltem az egészet, talán nem is őt láttam. Talán csak véletlenül megnyomtam a riasztót a nyakamban csüngő medálon, és ezt jelezte neki valamelyik, még bekapcsolva hagyott szerkezete, amik az én védelmemet voltak hivatottak szolgálni és pusztán kötelességtudatból küldte az sms-t, mivel azt hitte, bajban vagyok.
Elbizonytalanodva sóhajtok fel, de valahányszor a kijelzőre nézek, tudom, érzem, hogy Kaito pontosan tudta, hogy mit csinálok és hol vagyok, amikor az üzenetet küldte. Ott volt. Ott kellett lennie.
Fáradtan kérem Robert-et, hogy vigyen haza. Elcsigázott és furcsán izgatott vagyok egyszerre, egész úton az autókat figyelem, hátha megpillantom valahol újra a sötét terepjárót vezető ismerős arcot. Az elmúlt hetek minden kétsége és fájdalma felszínre tör, erősebben, mint ahogy valaha is kínoztak. Újra érzem a sötét hiányt, a testem-lelkem átjáró kínt és bizonytalanságot.

Robert tapintatosan hallgat, olykor óvatosan rámpillant, de nem reagálok néma kérdéseire, nem hagyom elvonni a figyelememet. Lehet, hogy pont akkor gurulnánk el a fekete dzsipp mellett, amikor én vele beszélek, ezt pedig nem hagyhatom. Így marad a néma csend és az újabb árnyakat, démonokat szülő sötétség bennem. Gondosan megkomponált, visszatérőnek tűnt lelki békém azonnal romba dől, és ehhez nem kellett más, mint egy sms. Remek.
Irónikusan elmosolyodom, halkan felnevetek. Robert egyre gyanúsabban pislog rám, szerintem meg van győződve róla, hogy elment az eszem. Az a legnagyobb baj, hogy én sem vagyok biztos az ellenkezőjében.

Nagyon úgy fest, hogy Kaito újra a feje tetejére állította törékeny világomat, ezzel ismét felszínre hozva tengernyi kérdést és kételyt, amikről eddig igyekeztem nem tudomást venni és elhallgattatni őket magamban, hogy újra élni tudjak - nélküle. És amikor már azt hittem, hogy sikerülhet, hogy tényleg van élet Kaito után és meg tudok állni nélküle a lábamon, amikor elhittem, hogy ez a szerelem túlélhető és fogok tudni még mosolyogni úgy is, hogy ő nincs mellettem, akkor egyetlen szóval visszatér hozzám, és minden eddigi próbálkozásom összeomlik, és feleslegessé válik, mert a vágy erősebb és gyötrőbb utána, mint valaha.
Képtelen vagyok gátat szabni az emlékeimnek, egyik kép a másik után lopakodik vissza, le sem kell hunynom a szemem, mégis látom magam előtt arcát, ahogy a számra hajolt, ujjait, ahogy testemet cirógatták, tekintetét, ahogy magamba fogadtam. Amikor erre a pontra jutok, ölembe fájdalmasan nyilall a vágy a gyönyör után, érintését, szavait, gondolatait, mosolyát szomjazom, testem ívbe feszül a sóvárgástól.

Halk nyögésemre Robert tövig nyomja a gázpedált, nem kérdez semmit, csak minél előbb ki akar jutni a városból velem, talán maga sem tudja, hogy miért, én meg túlságosan távol vagyok most ahhoz, hogy szólni tudjak. Szememből szivárognak a könnyek, minden mozdulat, minden gondolat fáj, a sötétség, ami máskor kedves számomra, most mély kútként szippant magába, elzár a világtól és nem hagy menekülést.
Robert leengedi az ablakomat, a hűvös levegő máskor talán frissítően hatna, de most csak arra jó, hogy felszárítsa a könnyeimet. Bénultan figyelem a tovasuhanó lámpák hadát, a fák seregét, amik az utat szegélyezik, mégsem fogom fel a jelenlétüket, távoliak és hidegen hagynak, akár egy filmet néznék, ami nem köti le gondolataim. Szemem fásultan követi a forgalom vakító fényeit, az éjszakai város lüktető vibrálását, de mégsem ezt látom, hanem az ő arcát, szemét, ahogy a tekintetem fürkészi és röntgensugárként hatol gondolataim közé. Vajon tisztában van vele, hogy mekkora fájdalmat képes okozni?

Lehunyom a szemem, küzdeni próbálok, és noha tudom, hogy nincs esélyem, mégis megkísérlem kiverni a fejemből. Távol kell tartanom magamtól, mert ez az egyetlen lehetőségem.
Tudom, ismerem annyira, hogy biztos lehessek abban, nem jön vissza hozzám. Kaito büszke és konok. Azzal, hogy elfogadtam Eric Bana ajánlatát aznap este és ráadásul nélküle mentem dolgozni, megszegtem minden kimondott és kimondatlan egyezséget kettőnk között. Még akkor is, ha volt rá okom.
Mégha most sms-t is küldött, kizártnak tartom, hogy ez többet jelentsen annál, mint hogy valamiért még figyelt rám, aggódott értem. Kár lenne ennél többet belemagyarázni. Főleg azok után, hogy nem bukkant fel. A gondolattól, hogy kibírta, megállta, hogy ne érintsen, már önmagában is a sírás fojtogat újra. Igyekszem visszanyelni a könnyeimet. Nem megy túl jól.

Robert megosztja a figyelmét köztem és a forgalom között, szerencsére ez utóbbi nem igényel most teljes embert, elég kevesen róják az utakat ezen a hajnali órán. Érzem magamon a tekintetét, majd indexel és lehúzódik a kocsival.
Kérdően pillantok rá, könnyfátyol mögül látom csak együttérző mosolyát. Tenyere a kezemre csúszik, megszorítja ujjaimat, szavak nélkül vigasztal, majd hozzám hajol. Arcát, szemét, száját figyelem, ahogy felém közelít. Tudom, hogy mit akar, mégsincs erőm elhajolni, ellenkezni vagy bármit is mondani. Mintha csak távolról figyelném saját bénultságom.
Lehunyom a szemem, ez minden, amire most tellik. Lehunyt pilláim alól két forró könnycsepp csordul ki és folyik le arcomon. Érzem Robert lehelettét, és szeretném eltolni magamtól, de nem megy. Fásultan hagyom, hogy letörölje könnyeimet, majd végigsimítson a hajamon. Várom az ajkai érintését, hogy mielőbb túllegyek rajta, de a csók egyre késik. Helyette Robert magához húz, fejemet vállára hajtom és valahonnan nagyon mélyről egy megkönnyebbült, összetört sóhaj szakad fel belőlem.
A sofőr - aki példát mutatott emberségből - megnyugtató hazugságokat súg a fülembe, hajamba. Azt állítja, minden rendbe jön és elmúlik majd a fájdalom. Szeretnék hinni neki, elkeseredetten kapaszkodom szavai üres ígéreteibe, miközben pontosan tudom, hogy sosem múlik el. Ennek ellenére hoz valamennyi vigaszt, és kis idő múlva már fel tudok nézni rá anélkül, hogy folyamatosan sírnom kellene.

Sötét szeme szomorú, de mégis mosolyog rám, keze a vállamon nyugszik. Két tenyerem közé fogom az arcát, végigsimítom sötét bőrét, ujjam az ajkára téved. Lehunyja a szemét, majd ujjai a csuklómra fonódnak, finom szorítása nem okoz fájdalmat, de jelzése mégis tiszta és egyértelmű. Elhúzom ujjaim az arcától, mellkasára simul a tenyerem.
- Köszönöm - suttogom alig hallhatóan. Nem tudom, hogy ő meghallja-e, vagy csak inkább érzi, sejti, hogy mit mondok, de újra megsimogatja a hajamat, majd lassan elindul a kocsival. Nem nézem többé a forgalmat, befelé fordulok, Robert arcát figyelem, ahogy elhagyjuk a belvárost és lassan ismerős környékre érkezünk.
Mire hazaérünk és a kocsibeállóra fordulunk, már elaltat a kocsi ringatózása és a halk zene, amivel Robert próbál nyugtatni. Nem érzékelem azt sem, ahogy kiemel a kocsiból és felvisz a lépcsőn, majd ágyba fektet.

Sötét, álommentes alvásba ájulok, s mikor pár órával később mégis megtalálnak az éjjeli víziók, nincs bennük sok köszönet. Lidérces, fájdalmasan eleven, gyötrően élénk képek vetülnek elém, testem verítékben úszik, ölem lüktet, amikor felriadok belőlük. Saját hangomra ébredek, ahogy egy nevet nyögök újra és újra, miként imádságkor a megváltó nevét.

A megváltás azonban késik és én keserűen, hitemet vesztve kelek fel. Egy percig csak a plafont bámulom, keresem a tudatom, majd amikor rálelek és eszembe jut az előző hajnal, legszívesebben nyomban visszaaludnék. A próbálkozás eleve kudarcra van ítélve.
A zuhany alá menekülök az emlékek elől. Nem pillantok a mobilra, nem akarom látni és nem akarom újra olvasni vágyni azt az egyetlen szót, ami mégis többet mond ezer oldalnyi üres udvarlásnál.
CD-t teszek a lejátszóba, beállítom, hogy a zuhany alatt is jól halljam. Keserves, szivettépő csodáról énekelek én is, könnyeimet elfedi a jótékony zuhany. Ha akarom, még magam elől is titkolhatom, hogy mennyire mélyen megérintett ez a férfi és mennyire nehéz nélküle. Természetesen kapva kapok a lehetőségen és mire kilépek a tus alól, már csak tompa, sajgó üresség emlékeztet rá, hogy újra elsirattam sosem volt románcunkat, mely véget ért még az előtt, hogy elkezdődött volna.
Szándékosan nem idézem fel a hajón történteket, az túl sok lenne most.

Helyette edzőcipőt húzok és elhatározom, hogy kifutom magamból a gondokat, ahogy szoktam. Nem feledkezem meg a zenéről sem, ezzel könnyebb.
Legalábbis sokáig ezzel hitegetem magam, de a sokadik mérföld után rá kell jönnöm, hogy semmivel sem jobb és könnyebb, Kaito emlékétől ennyivel még nem szabadulhatok.
Csatakosra izzadtan, de cseppet sem jobb kedvűen érkezem haza, Mirjam sugárzó mosollyal fogad. Ebből nyomban kitalálom, hogy Robert mindent elmondott neki. Kitérek a beszélgetés elől, vállamat vonogatva, fintorogva intek nemet a reggelire invitálásra is, jobb szeretnék most egyedül lenni.
Újra a zuhany alá állok, ezúttal fáradtabban, de higgadtabban is, mint az előbb. Élvezem, ahogy a langyos víz végigfolyik a testemen, a tusfürdő illata pedig ugyan újra Kaito-t idézi, most mégis valahogy más ez az emlék, más ez az érzés. Sokkal inkább érzem várakozásnak, semmint búcsúzásnak.
Ha tényleg a közelben van, akkor annak oka van, és akkor lehet, hogy felbukkan majd. Ha eléggé figyelek, talán láthatom is, hacsak egy pillanatra is - ezzel hitegetem magam, miközben énem cinikus fele egyre csak a száját tátva mered a szentimentális felemre, teljesen ledöbbenve annak naivitásán. Kimenekülök a tus alól, mielőtt összevesznék saját magammal.

Mirjam a nappaliban vár, úgy tesz, mintha rettenetesen lekötné az újság olvasás. Kész szerencse, hogy nem fordítva tartja a lapot, így hihető az alakítása.
Ahogy közeledem, felpillant rám és bájosan csengő hangon szólít meg:
- Láttad a mai újságot, drágám? Kobe Bryant ad benne exkluzív interjút. Hihetetlenül jól néz ki ebben az öltönyben, nem? - és már mutatja is a képet. Kobe valóban fess a halszálkás kompléban, és nem is olyan régen még talán fel is hívtam volna, hogy gratuláljak neki, de most ez már fel sem merül bennem. Mirjam mintha olvasna a gondolataimban: - Ugye jól emlékszem, hogy ti elég régóta összejártok, nem? Lehet, hogy ideje lenne lehorgonyoznod mellette? - kérdése elevenembe talál, eltöprengek a válaszon.
- Gondolod, hogy mellette kellene? - kérdezek vissza ártatlanul, de Mirjamot nem tudom átverni. Hozzám lép és a kezét a karomra simítja.
- Én nem tudom, Liz. Ha ő kell neked, akkor igen. Ha más... akkor... - félbeszakítja saját magát, én pedig sürgetően nézek rá, mert tudnom kell, hogy mit tud és hogy mit gondol. Jobbik, javított kiadásom ő, nincs a világon még valaki, aki ennyire közel állna hozzám.
Nem is kell noszogatnom, befejezi a mondatot magától, ahogy látja szememben a kíváncsiságot: - Ha más kell, édesem, akkor ne várj tovább. Bárkit megkaphatsz, ha eléggé akarod. Bárkit. Csak meg kell találnod a módját.
- Hogyan hívjam elő? Hisz nem akarja, hogy rátaláljak, nem akar látni, tegnap is eltűnt, csak játszik velem! - fakadok ki hirtelen, magamat is meglepve a váratlan kitárulkozással. Csökönyösen toporzékoló kislány jut eszembe magamról, és alighanem Mirjamnak is, mert szélesen mosolyog rajtam. Összenevetünk, és ez kimondhatatlanul jólesik.
Mirjam sejtelmesen fürkészi arcomat, szemében pajkos csillámok szikráznak, azt hiszem, kitervelt valamit. Hiába faggatom, nem hajlandó elárulni egy szót sem a tervéből, viszont elvonul telefonálni.

Gondolataimba mélyedve kevergetem a teámat, egyre Kaito jár a fejemben, bármit megtennék, hogy visszakapjam őt, hogy újra érezhessem az ölelését, a közelségét. Szomjazom a szája érintését, nyelve selymességét. Megborzongok, ahogy érintését idézem, és megálljt parancsolok szárnyaló érzékeimnek, mert tudom, hogy ha tovább gondolnám a köztünk történteket, akkor menthetetlenül elvesznék. Mégis megkísértem a sorsot, a képzelgés villámcsapásként száguld végig a testemen, eszemet vesztem a vágytól.
Remegő lábakkal viszem ki a csészét a mosogatóba, és mire rendezem a légzésem, addigra Mirjam is felbukkan a teraszról. Kérdő pillantásomra csak a fejét rázza.

A közénk telepedő feszült csendet a telefon ciripelése zavarja meg. A munkamobil alkalmatlankodik. Ismeretlen szám a kijelzőn. Egy pillanatig hezitálok, hogy felvegyem-e, de végül érte nyúlok, és fogadom a hívást.
Néhány perc alatt sínre teszem a találkát estére. Elegáns fogadásra várnak, egy filmsztár kíván kísérőjének, utalva rá, hogy esetleg az este még folytatódhatna a bankett után. Magam elé képzelem a férfit, aki a vonal végén van, magas, sudár alakját, markáns arcát, mosolyát. Nem mondom, hogy nem izgalmas pasas, de valahogy most mégsem érint meg, teljesen hidegen hagy. Csábereje máskor könnyedén levett volna a lábamról, de most nem hat rám a sármja, mély, férfias hangja és a képzeletbeli légyott sem.
Mégsem térek ki előle. Feltett szándékom, hogy folytatom az életem Kaito nélkül. Ha vissza akar térni, akkor tegye azt magától, azért, mert nem akar nélkülem lenni. Elméletem megosztom Mirjammal is, kérem őt, hogy ne tegyen semmit, nem akarok trükközni, játszmázni. Vissza akarom kapni Kaito-t, de csak úgy, ha ő is vissza akar jönni, nem pedig azért, mert kiprovokálom a jelenlétét. Ennél amúgy is több esze van, átlátna az üres női játékokon, vele ez nem működik. Megerősítem magam a hitemben, noha tudom, hogy nem lesz könnyű.

Mirjam sóhajt, majd bólintva tudomásul veszi kijelentésem, azt hiszem, valahol örül is neki. Szeme mégis szomorú, amikor rámemeli tekintetét. Odalépek hozzá, megölelem, néhány percig csak ringatózunk. Beszívom illatát, biztonságot adó jelenlétéért nem lehetek elég hálás neki. Olyankor állt mellettem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
- Köszönöm - súgom a fülébe, nem először és érzésem szerint nem is utoljára. Megszorítja a karomat, arcon csókol, és mélyen a szemembe néz:
- Büszke vagyok rád, drágám. - ennyit szól mindössze, nekem mégis többet jelent, mint bármilyen ömlengés. Rámosolygok, mire tettetett szigorral folytatja: - Most pedig nyomás készülődni! Sok időt kihagytál, és ez kíméletlen szakma, tíz fiatal csibe lép a helyedre nyomban, ha nem vigyázol!

Ránevetek, nem ijedek meg a szavaitól. Elszántnak és erősnek érzem magam. Kaito talán a közelben van, talán tényleg figyel. Akkor épp itt az ideje, hogy olyannak lásson, amilyennek emlékszik rám.

Gyorsan készülődök, nem időzök többet a tus alatt, mint amennyit muszáj, de annál többet a ruhásszekrények előtt.
Sorban magamra képzelem a ruhákat, de valahogy egyik sem nyeri el a tetszésemet. Végül egy nemrég vásárolt darabra téved a pillantásom. Törtfehér színű, csipkével díszített, vékony pántos ruha, lágy esésű, érintésre csábító anyagból.
Megilletődve nézem, talán fel sem fogtam eddig, hogy milyen elképesztően gyönyörű. Finom, óvatos mozdulatokkal öltöm magamra.

A tükörbe pillantva nem magamat látom, hanem egy mesebeli hercegnőt, aki sokkal szebb és méltóságteljesebb, mint én. Megelevenedik a tükörkép, látom a hercegnőt a kedvese karján táncolni, de a férfi arca takarásban, nekem háttal áll. Magához öleli a nőt, keze a derekán, csípőjén nyugszik, magamon érzem ujjai bizsergését. Egész báltermet vizionálok, párokkal, acsarkodó fúriákkal, egymás haját tépő kéjnőkkel, párbajozó lovagokkal. A hercegnő pedig csak táncol a szerelmével, senkitől és semmitől nem zavartatva magukat. Aztán egy sötét ruhás alak lép hozzájuk, elrántja a nőt a kedvesétől, a földre löki. A hercegnő hatalmas szemekkel, szikrázó könnygyöngyökkel pilláin figyeli a két férfit, akik egymással szemben állva néznek farkasszemet. Majd egy végtelen hosszú pillanat után felkel a földről, ruhája testére simul, a lágy anyag minden lépésnél combjai közé siklik, ahogy visszalép hozzájuk, kezét a kivont karddal álló férfi fegyverére teszi, ami a kedvesét fenyegeti. A harcost megbabonázza a valótlan jelenség, a reszkető zöld szemű nő szavak nélkül vetíti elé mindazt, ami fejében jár. A harcos csak fejét rázza, képtelen hinni, hogy e mesevilág igaz volna. S hogy ő éppen azt fenyegeti, aki életre keltette a meséket. A hercegnő mosolyog rá, mintha nem is látná a szerelmét fenyegető fegyvert, tudomást sem vesz róla. Egyre csak a harcos szemét figyeli, ahogy annak kéksége lassan melegszik, enyhet és nyugalmat hozva. A nő pedig még egyszer rávillantja mosolyát, majd hátat fordít neki és kedvese kezéért nyúl...

Felriadok a tündérmeséből, a hercegnő búcsút int, mielőtt eltűnne a szemem elől. Hitetlenkedve bámulom a ruháját magamon, ugyanaz és mégis más, mint eddig volt. Óvatosan végigsimítom, világos tűsarkút keresek hozzá.
Apró gyémánt fülbevaló kerül a fülembe, hajam lágy hullámokban omlik a vállamra, hátamra. Sminkem alig látható, észrevétlenül emeli ki szemem, számat, arcvonásaimat.
Elégedetten pillantok a tükörbe, majd lassú léptekkel az ékszeres dobozhoz megyek. Nem tud most egyetlen darab sem elcsábítani, pontosan tudom, hogy mit keresek. A nyakamba akasztom a szikrázó nyakéket, melyben diszkréten bújik meg az aprócska riasztó. Ujjaimmal végigsimítom, hűvös érintése nyugalmat kölcsönöz nekem is.
Még egy pillantás a tükörnek, köszönve a varázslatot és a hitet magamban, majd kilépek az ajtón.

A ruha nemcsak engem babonáz meg. Robert képtelen levenni a szemét rólam. Előbb otthon mér végig újra és újra tetőtől talpig, majd a kocsiban is folyton engem figyel. Nevetve kérem, hogy az útra koncentráljon inkább, mire széles vigyorgások közepette rajtakapottan bocsánatfélét morog. Leengedem az ablakot, kinyújtom a karom rajta, élvezem a kellemes levegőt, a közelgő este hangulatát. Lelkesít a gondolat, hogy Kaito esetleg a közelben van, a kettőnk közti láthatatlan kapcsot egyre erősebbnek érzem újra.

A szálloda előtt óriási szökőkút hűs permetét szitálja a szél. Robert előzékenyen kisegít a kocsiból, tekintete forrósítja a bőrömet. A lemenő nap utolsó sugarai aranysárga glóriába vonnak, fényük játékosan csillog a hajamon, lehunyt szemmel élvezem melegüket.
Egy percig csukott szemmel és széttárt karral lassan körbefordulok, engedem, hogy a vízpermet az arcomra hulljon, és a nap lesimogassa onnan. Ebben a pillanatban nem létezik a számomra senki és semmi, megélem a pillanatot és a szépséget. Maradéktalanul élvezem és ezt nem is leplezem.
Amikor felpillantok, Robert hitetlenkedő tekintettel néz rám, de elpillantok mellette, és a bejárat mellett álló fekete öltönyös férfit nézem. Napszemüveg takarja az arcát, száját ezer közül is felismerném. Félmosolya ismerős, nekem szól és szívem hevesebben kezd dobogni tőle. Már lépnék felé, indulnék, hogy végre újra megfoghassam a kezét és a közelében lehessek, de ahogy teszek néhány lépést, egy lelkes forgatócsoport állja az utamat, képtelenség kitérni előlük. Szem elől tévesztem a férfit, aki mágnesként vonz magához és akit vonzóbbnak láttam most, mint valaha.

Elkeseredetten igyekszem átjutni a toporgó tömegen, holott tudom, hogy semmi értelme nincsen, mert néhány lopott pillantás már elárulja, hogy Kaito eltűnt, az ajtó mellett nincs senki. Azt akarta, hogy tudjam, lássam, hogy itt van, de találkozni nem akar velem. A helyzet nem ejt kétségbe, örömmel dédelgetem a tudatot: engedte, hogy észrevegyem és mosolya éppoly delejes volt, mint máskor.
Úgy érzem, mintha méterekkel a föld felett lebegnék, ahogy belibbenek a szálloda halljába. Nem csak én érzem légiesnek magamat, bárki mellett haladok el, mindenki utánam fordul, hitetlenkedve néz. Nem tudják, amit én, hogy a varázslat a ruhában rejlik, az ejti bűvöletbe őket, az kelti életre bennem is a mesebeli hercegnőt.

A bárpulthoz sétálok, Robert biztos távolból figyel, nem téveszt szem elől, érzem magamon a tekintetét. Ahogy valaki másét is. Tudom, hogy Kaito figyel. Lapockám bizseregni kezd, pillantása tovább forrósítja a véremet, szívem gyorsabban ver, arcom kipirul. Behunyom a szemem, lassan kortyolok az italból. Ismerős, érzékkápráztató illat kúszik az orromba, mélyet lélegzem, beszívom, szeretném, ha testem része lenne, ha olyan közelről érezhetném, ahol nincsen határ illat és bőr között. Nem tudom eldönteni, hogy csak a képzeletem játszik-e velem, vagy valóban ott áll mögöttem, ahogy hinni szeretném. Tudom, hogy meg kell fordulnom, látnom kell, tudnom kel, hogy valóban ő-e az.
Összeszedem minden bátorságom, és lassan megfordulok. Nem merem, képtelen vagyok felemelni a tekintetem, a padlót fürkészem.
Fekete férficipőt pillantok meg először, sima, fényes, elegáns. Sötét nadrág, világos ing, fekete zakó a folytatásban. Kínzó lassúsággal nézek végül az arcára.
A napszemüveg már nem rejti el sötét, lelkem mélyéig látó szemét. Pillái nyugalmat sugallva szegélyezik tekintetét, szemében ezernyi gondolatot látok kavarogni, érzések mélyítik és világosítják színét. Más talán nem látja azt, amit én, másnak talán nem mond annyit, nem jelent annyit, mint nekem. De számomra a világ abban a pillanatban nem létezik más férfi, csak ő. Csak az ő szemét nézem, felmelegedek tőle, újra lélegezni kezdek, és lassan ébredek az elmúlt hetek rémálmából. A fal, ami elválasztott a saját világomtól, most végleg leomlik.

Pillantásom továbbrebbenne, de nem tudok elszakadni a felkavaró szempártól. Az egész testem reszketni, remegni kezd és Kaito érzi a törést bennem. Diszkrét, figyelmes és odaadó, mint mindig. Magához húz és táncolni kezd velem. Tenyere a derekamon, arca az arcomhoz simul. Nem hallom a zenét, nem érzékelem a körülöttünk lévő, mosolygó embereket, nem figyelek a férfiak sóvár pillantásaira, ahogy arra sem, hogy ki lát meg vele és ki nem. Egyszerűen engedem magam vezetni, engedem, hogy irányítsa a mozdulataim, és hogy áthasson a közelsége, jelenléte. Fejemet a vállára hajtom, közelről érzem az arcszesze illatát. Megannyi apró csoda, mind az egekig emeli a lelkemet, lassan nyitom fel lehunyt szemeimet, mert látni szeretném őt újra. Még mindig nehezen hiszem, hogy tényleg itt van, tényleg visszatért.
Felemelem a fejem és ránézek. Arca nem árul el semmit, mindössze egy félmosoly - mindössze az a félmosoly tűnik fel, amivel nekem kedveskedik, amit nekem tart fenn. Rámosolygok, és tudom, hogy a szememben könnycseppek ragyognak, de nem zavar, hogy látja. Nincsenek már titkaim előtte, mindent tud rólam, ismeri a gondolataimat, az érzéseimet és biztos vagyok benne, hogy tudja azt is, hogy min mentem keresztül nélküle az elmúlt időben. Szemébe nézve tudom, hogy ő is megjárta a poklot és nem volt egyszerű küzdelem legyőznie saját magát, hogy visszatérjen hozzám.
Közelebb húzódok hozzá, testem hozzásimul a testéhez, érzem feltámadó vágyát és a szüntelen vibrálást köztünk. Szeretnék megszólalni, szeretném elmondani neki, hogy mennyit jelent nekem az, hogy most itt van, még akkor is, ha tele vagyok bizonytalansággal és kétségekkel, hogy vajon valóban visszatér-e és velem marad-e. Mindez most nem is igazán bír jelentőséggel. Az, ami igazán számít, hogy most itt van, mellettem áll, engem ölel. Nem akarok többé visszatekinteni, nem akarom a jövőt sem fürkészni, csak átélni és megélni a pillanatot - ezt a pillanatot - Vele.

Már fogalmazom a szavakat, szólásra nyitom a számat, amikor ujját az ajkaimra teszi és rámmosolyog, megrázza a fejét. Engedelmesen hallgatok, noha nem értem, miért nem akarja hallani a gondolataimat.
Aztán amikor alig egy másodperccel később megáll és megfordul, már látom én is, miért nem akart belekezdeni a beszélgetésbe.
Jason Statham közeledik felénk, lenyűgöző fehér öltönyben, napszemüvegben. Markáns, domináns, férfias. Mégsem mozdít meg bennem semmit. Bármit megadnék, hogy ne kelljen elválnom Kaito-tól, akinek keze még a derekamon nyugszik, ujjai finoman borzongatnak.
Statham megáll előttünk, rámmosolyog, majd kezet csókol, és karját tartja, hogy belekaroljak. Kaito hozzám fordul, látja dermedtségem, tekintetem keresi, majd halkan megszólal:
- Minden rendben lesz. Itt várlak utána. Ügyesen. - súgja a fülembe, egy baráti ölelés álcájában.
- Képtelen vagyok rá, nem tudok vele lenni, nem tudok senki mással lenni. - nyögöm alig hallhatóan.
- Ezt még végig kell csinálnod. Utána megbeszélünk mindent. Nem megyek el, itt várlak. Most menj. - hangja határozott, de gyengéd. Ismeretlen tónus, ritkán kényeztetett ezzel korábban.
Bólintok, tudom, hogy most nem hátrálhatok ki a vállalt munkából, Statham most hívott először és még ha soha többé nem is találkozom vele, akkor sem hagyhatom most faképnél. A legtöbb, amit tehetek, hogy olyan gyorsan próbálom lerendezni a dolgot, amennyire lehet.

Jason tekintete mohón tapad testemre, ahogy ellépek Kaito mellől és belékarolok. Pillantásom továbbra is rabként tartja fogva Kaito szeme, aki tudja, hogy most még ki kell hátrálnia a képből. Felteszi a napszemüvegét, a sötét lencsék elrejtik a szemében bujkáló szomorúságot. Figyelném, nézném még, gyönyörködnék benne, de Statham nem tétovázik, egyenesen a különterem felé vezet, ahol a díjátadó lesz.
Széles vigyorral zsebeli be az elismerő megjegyzéseket, mosolyogva válaszol az újságírók kérdéseire, miközben tenyere egy pillanatra sem tágít a csípőmről. Igyekszem bájosan viselkedni és úgy tenni, mintha kivételesen jól érezném magam a társaságában. Igyekszem nem Kaito-t kutatni minden pillanatban és nem a hangját keresni minden felém szálló mondatfoszlányban.
Végtelen hosszúságúnak tűnik az este, holott látom Statham szemében a tomboló vágyat minden alkalommal, amikor rám pillant. Nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy hozzám érjen és végigsimítson rajtam.
Nagyon hosszú ideje most először érzem azt, hogy nem kívánom az érintését az engem akaró férfinak és nincs is okom elviselni azt. Aztán eszembe jutnak Kaito szavai, és uralkodom magamon, amikor Statham a nyakamba csókol.

Nem telik el sok idő és a mellettem álló színész egyre nyilvánvalóbban unja az estét, és a díj átvételét is alig tudja kivárni. Amint átveszi a trófeát, nyomban az ügynöke kezébe nyomja, majd kézen fog és a lift felé veszi az irányt. Lépten-nyomon hátrafordulok és Kaito-t keresem, de nem látom sehol. Tudom, hogy ő figyel és azt is, hogy nem akarja elterelni a figyelmemet, azért nem mutatkozik.

A liftben már esélyem sincs kitérni a szívtipró Statham elől, magához húz, nyelve határozottan, ellentmondást nem tűrően nyomul a számba. Viszonozni próbálom, felvenni a tempóját. Keze mohón markol a fenekembe, magához húz, nyelve most a fülemen kalandozik, beleborzongok, de nem a kéjtől.
Érzem a combomhoz nyomódni ágaskodó vágyát, egy pillanatra sem hagy kétséget a szándékai felől. Felnyögök, ahogy a lift falához présel, combomra csúszik a keze, felemeli a lábam, engedelmesen kulcsolom a derekára. Viszonzom a csókját, gépiesen, érzelemmentesen mozdul a szám, a nyelvem. Szorosra hunyom a szemem, ahogy keze a bugyimhoz ér és megérinti a bőrömet alatta. Egy pillanatra megdermed, ahogy ujjait belém meríti. Forróságom körülöleli, közvetlen közelről hallom a zihálását. Lehunyom a szemem, nem akarok arra gondolni, hogy másik férfi érintését, illatát, közelségét kívánom. Igyekszem kiüríteni a fejem és csak arra koncentrálni, hogy mihamarabb lerendezzem Statham-et és végre Kaito-val legyek.

Jason mindebből semmit nem érzékel. Ujjait egyre gyorsabban mozgatja bennem, testem pedig reagál az ősi ingerekre. Mégis megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy kihúzza belőlem őket. Arcához emeli, mélyet lélegzik, beszívja testem illatát, majd leszopogatja az ujjairól a nedveimet. Szeme egy pillanatra sem tágít a tekintetemről, azt akarja, hogy nézzem, és ő is látni akarja a pillantásom, ahogy a számhoz tartja az ujjait. Nem lep meg ezzel a fordulattal, kedvére teszek és végignyalom, majd szopogatni kezdem őket, közben végig a szemébe nézek.
Látom benne fellobbanni a birtokló vágyat.

Ujjai még a számban, amikor a másik kezével a nadrágjához nyúl, a cipzárt húzza le. Kiengedem a számból, megállítja a liftet. A döccenéssel egyidőben kiszabadítja farkát a nadrágjából, és lustán simogatni kezdi magát, amíg engem néz. Elé guggolok, a számat figyeli, buján végignyalom az ajkaimat, noha vágyát már nem kell szítani, erősíteni. Szemem hideg marad, de szám forrósága feledtet vele minden mást. Nem húzom az időt, néhányszor végignyalom a lüktető, pulzáló húst, majd tövig nyelem, erősen megszívom és nyelvemet körbejáratom rajta. Előnedvei már bőven folynak, érzem izgatottságát, féktelen vágyát és türelmetlenségét. Nem akarja, nem kívánja a finom, incselkedő mozdulatokat. Céltudatos, határozott kéjre vágyik, hát nem tétlenkedem.
Ujjaimat a farka tövére kulcsolom, mozdulataim közepesen gyorsak, erősek. Számba engedem a végét, minden ütemnél megszívom és nyelvemen szánkáztatom. Makkja egyre jobban duzzad a számban, keményebb és forróbb minden pillanattal.
Tudom, hogy nem kell neki sok idő már, és amikor tenyere a tarkómra simul és ölére húzza a fejemet, tövig veszem farkát a számba, engedem, hogy torkomnak feszüljön és kéjcseppjei a nyálammal keveredve mázat vonjanak köré. Ennyit bír és nem többet, hangosan felnyög, hajamba markol. Kiengedem a számból, csak a makkját szopogatom, nyalogatom, miközben kezemmel egyre hevesebb ütemet diktálok.
Érzem, amikor izmai megfeszülnek, és érintése szorítássá erősödik a fejemen, hajamon. Mélyre szívom a falloszt a számban, ahogy megérzem az első adag spermát a nyelvemen. Íze most nem ragad magával, kötelességtudóan lenyelem mindet, de érzékeim nem támadnak fel, vágyam érintetlen marad.

Stathamnek átmeneti enyhülést hoz az élvezet. Néhány percig még a lift falának támaszkodik, amíg letakarítom ölét és minden csepp ondót eltüntetek. Amikor felállok, szeme még csukva. Óvatosan elrakja szerszámát a nadrágjába, majd felpillant és tekintete megállapodik a számon. Szélesen elmosolyodik, majd megsimogatja az arcomat, mielőtt megszólal:
- Ügyes kislány vagy. Nem csodálom, hogy sorban állnak érted a férfiak. - hangja karcos, fogai fel-felvillannak, ahogy a szavakat formálja. Nem hat meg a dicséret, mégis visszamosolygok rá. Hallgatásom nem zavarja, saját megélt gyönyöre vibrál még testén, nem veszi zokon, hogy elindítom a felvonót.

Alig két emelettel később kézen fog és kivezet a liftből. A szobája a folyosó végén van, előzékenyen előre enged, majd gondosan becsukja és bezárja az ajtót mögöttünk. Egy pillanatra összerezzenek tőle, ujjaim a nyakamban függő medálra simulnak. Kedvem lenne megnyomni a rejtett riasztót és hagyni, hogy Kaito kivigyen innen. Hátrahagyni mindent és új életet kezdeni vele. Végül persze nem teszem.
Statham átkarol hátulról, a nyakamba csókol, keze a melleimre téved. Finoman megszorít, nyögésemre halk morgással válaszol, vállamba harap. Nem okoz fájdalmat, de vágyat sem ébreszt bennem az érintése.
Csalhatatlan érzékkel találja meg a varázsruha cipzárját és a finom anyag lágyan omlik le rólam, a varázslat lehullik, és én meztelenebbnek érzem magam, mint valaha, fázni kezdek. Mellbimbóim megkeményednek, hegyesen meredenek előre, Statham tenyere rájuk simul, megcsipkedi, morzsolgatja őket, miközben nyelve a vállamat, nyakamat, tarkómat járja be. Megpróbálom élvezni az érintését, de képtelen vagyok ráhangolódni. Időt próbálok nyerni, ellépek öleléséből, körbesétálom a lakosztályát.

Mindössze viseletem egy áttetsző bugyi, a harisnya és a tűsarkú. Jason kedvtelve nézeget, közben italt tölt magának. Két korttyal eltünteti a whisky-t, majd újratölti a poharát.
- Kérsz? - kérdezi az üveget felemelve, de megrázom a fejem, nem kívánom az italt. Pedig lehet, hogy segítene. Eljátszom a gondolattal, hogy talán mégis jó ötlet lenne feloldani a gátlásokat magamban néhány korty segítségével, de Jason már a fotelban ül, nadrágja újra domborodik, lassan nyeli az aranysárga italt. Pillantásában látom, ahogy a ragadozó újra feltámad benne, meg sem várom, amíg magához hív, önként sétálok közelebb, ölébe ülök.
Érzem testemhez simulni ágaskodó férfiasságát, ahogy átkarolja a derekamat. Kiveszem a poharat a kezéből, lenyelem az italt, maró forróság önti el torkomat, gyomromat, majd szétárad a testemben.
Két kezemet az arcára simítom, és lassan szájon csókolom. Szájába csúsztatom a nyelvem, fogait, ajkait érintem vele. Csókja szenvedélyes és férfias, elveszi, amit akar. Tenyere a hátamon, derekamon. Nem sokáig élvezi ajkaimat, csókomat, szája a mellemre vándorol. Nem tudom eldönteni, hogy nyalogatása, óvatos harapdálása vagy a felhajtott ital hatása, de vérem lassan melegedni kezd, testem megvonaglik, ahogy erősebben megszívja mellbimbómat. Érzi ő is bennem a feltámadó vágyat, ami tovább hevít mindkettőnket.

Felemelkedem a fotelből, kigombolom és lehúzom róla a nadrágját, alsóját. Elismerően pillantok végig az izmos combokon, az ing alól kivillanó kockás hason. Statham hagyja, hogy szemlélődjek, alighanem pontosan tisztában van kidolgozott izmai vonzerejével, nem véletlenül gyötri magát az edzőteremben minden nap. Készségesen leveszi a zakóját és az inget is, mellkasa csábító, nem állok ellen. Visszaülök az ölébe, de még mielőtt elhelyezkednék, rámnevet és a bugyimba akasztja két ujját.
- Ezt vedd le, tündérem, nem lesz rá szükség.
Mosolyogva teszek eleget a kérésének. Kibújok a harisnyából és a tűsarkúból is, anyaszült meztelenül várom, hogy értem nyúljon. Csak a fejével int, hogy üljek az ölébe, jobb kezével mereven ágaskodó ékét tartja, balja a fotel peremén pihen.
Fölé helyezkedem és lassan, centiről centire ereszkedem egyre lejjebb. Érzem, ahogy férfiassága hüvelyem bejáratához nyomódik, egy pillanatra megakad, mielőtt testembe nyomulna és birtokba venne. Halkan sóhajtok, lehunyom a szemem, ahogy makkja eltűnik szűk barlangomban, majd lassan tövig merül bennem. Egy másodpercig nem mozdulok, várom, hogy testem megszokja a feszítő, lüktető húst magamban, de Jason nem akar várni. Medencéjével mozdul néhányat, lökései még nem esnek igazán jól, de titokizmaim szorítása megvadítja, nem bír a vággyal. Fenekemre paskol, mozgásra ösztönöz.

Teszem, amit kíván, előbb lassan ringatózom rajta, majd egyre gyorsabb tempóban lovaglom meg. Tarkómon, gerincemen apró cseppekben indul a veríték fenekem felé, amibe Jason ujjai szorítanak fehér foltokat. Arcát figyelem, tekintetét, amíg lehet, majd miután egy nyögés kíséretében lecsukja szemét, tovább gyorsítok. Testem válaszol erős, már-már durva lökéseire, és nem akarom tovább húzni az aktust, mint ameddig muszáj, szeretném, ha mielőbb elélvezne.

Statham azonban uralja testét, nem sokkal azelőtt, hogy a gyönyör elragadná, derekamat szorítja és megállítja ringatózó, hintázó mozgásomat. Zihálásom és sóhajaim hallatán elvigyorodik, majd leemel magáról. Kemény és duzzadt farkát hirtelen húzza ki belőlem, és már mozdít is magán, hamar rájövök, hogy mit akar.
Megfordulok és visszaülök az ölébe, most neki háttal ereszkedem újra rá dárdájára. Megtámaszkodom mellette a fotelen, és újra dolgozni kezdek. Hajam a nyakamba tapad, testem bevonja a vékony verítékfilm, bőröm csúszós és nedves, combjaim síkosak a nedveinktől.

Jason nem sokat szól hozzám, néhány elismerő nyögést leszámítva nem tudom, hogy éppen mennyire esik neki jól, ami történik. Farka változatlanul keményen lüktet bennem, és amikor lábaim elfáradnak, akkor kezét a csípőmre teszi, és ő kezd mozogni. Erőteljesen, keményen, mélyen hatol belém újra és újra, farka tövig merül bennem, majd kihúzódik, éppen csak makkját hagyva bennem. Méhszájamat érik lökései, a tempó egyre eszelősebb, már semmi mást nem hallok, mint a saját nyögdécselésem és Statham zihálását. Titokizmaim megvonaglanak, testem összerándul, amikor egy utolsó brutális mozdulattal magára ránt és hörögve lövelli testem mélyére magját.
Nem mozdulok, pulzálását sokáig érzem magamban, forróság folyik ki hüvelyemből, összekeni combjam tövét, és Statham ölét is. Láthatóan ennek nem örül annyira, fenekemre paskol újra és lebillent magáról.
- Gyere, takarítsd le, tündérem. - szól fáradtan. Fel sem veszem lekezelő stílusát, nem nézek rá, csak fölé hajlok és lenyalogatom kesernyés spermáját a testéről. Ebben a pillanatban semmi más nem jár a fejemben, csak az, hogy vajon mennyi lehet még Statham-ben, mennyit bírna még, mikor végzek már végre.
Nyalakodásom ennek megfelelően egy darabig valóban csak tisztogatást szolgál, de később már tudatosan ébresztem vágyát. Le akarom fárasztani olyan hamar, ahogy csak lehet.

Már mindennél biztosabban tudom, hogy soha többé nem fogok vele találkozni, akármi is lesz Kaito-val. Szívem köré fájdalom gyűrűzik, ahogy eszembe jut a férfi, aki odalent vár és tudom, hogy megőrjíti a tudat, hogy más ér hozzám újra.
Azt is tudom, hogy soha nem fogja megemlíteni, és eddig is ez volt a helyzet, de azzal, hogy visszajött, minden megváltozott. Feladta a büszkeségét értem és nekem nincs kétségem, hogy boldogan feladom érte a munkámat. Rá kellett ébrednem, hogy ő a másik felem, a hiánya élőholttá tett és egyedül vele, egyedül mellette tudok csak lélegezni, létezni, élni. Mindkettőnknek idő kellett, hogy erre rájöjjünk és talán azzal, amikor magamra hagyott és gyűlöltem érte, hogy meg tudta tenni, talán éppen ezzel tette a legtöbbet kettőnkért - választásra kényszerített, és megmutatta, hogy a biztonság és a jó milyen múlandó. A külön töltött hetek alatt az érzéseim nemhogy nem hűltek ki iránta, de egyre erősebben, egyre mélyebben gyökereztek bennem, és az, hogy a fájdalom megszűnt, nem a szerelem múlását jelezte, csak egyszerűen a bizonyosságot: csak vele van értelme.

Gondolataimat Statham szavai zavarják meg, észre sem veszem, hogy feláll a fotelből és már előtte térdelek, farka újra mereven áll, számban csúszkál. Karomnál fogva állít fel, és a fotelre hajlok, mögém áll és hátulról merül belém. Nem vesztegeti az idejét arra, hogy felizgasson, tudja, hogy nedveitől síkos vagyok, és könnyedén hatol testembe.
Lehunyom a szemem és visszaédesgetem magamhoz az előző meseszép gondolatokat, felidézem együttlétemet Kaito-val a hajón, a pillanatot, amikor végre megéreztem testét a testemben. Pillantását, míg élek nem feledem, mosolyát, ahogy rámnézett és szemem színét fürkészte, amikor először szárnyaltam karjaiban a gyönyör kapujáig.

Éles fájdalom ránt vissza a borzongató emlékekből, Jason a hajamba markol és hátrafeszíti a fejemet, miközben kíméletlenül döfköd hátulról. Hüvelyemmel rászorítok hímtagjára, amit mély nyögéssel nyugtáz, közben fenekemre csap párszor, ahogy tövig nyomul bennem. Újra közel járhat a beteljesüléshez, mert mozgása most lassul, mélyebbre hatol bennem, de korántsem olyan gyorsan és durván, mint eddig. Elengedi a hajamat, és derekamnál fogva húz magára lusta, óvatos tempóban. Szívem szerint most én gyorsítanék, hogy mielőbb elmenjen, és talán vége legyen már az estének, de kísérleteimet nyomban erős szorítás akadályozza meg derekamon. Értek a szóból, így más módszert választok.
Lassan simogatni kezdem magam az egyik kezemmel, olykor megérintem puncimban dolgozó farkát is, de főleg csiklómat, nagyajkaimat simogatom. Kicsit többet és bujábban nyögdécselek, mint ami talán indokolt volna, de számításom beválik. Izmaim összehúzódásai és sóhajaim végképp megvadítják Jasont és nem tudja tovább uralni magát. Amikor halk sikollyal megjátszom az orgazmust, benne is robban a kéj, néhány gyors lökés után hangosan nyögve élvez el újra.
Krémje egy részét testembe lövi, majd kirántja belőlem a farkát, és fenekemre keni a többit.

Megkönnyebbülten sóhajtok, elismerően méltatom férfiasságát és képességeit. Felemelkednék a fotelből, de hátamra teszi tenyerét és visszanyom:
- Maradj csak tündérem, még nem végeztem veled. - mondja, és közben hűlő ondóját keni szét a fenekemen, ujjaival tágítva szűk nyílásomat.
Minden porcikám tiltakozik az érintése ellen, mélyeket lélegzek, ahogy próbálom uralni szabadulási kényszerem. Egyre csak az jár a fejemben, hogy már nincs sok hátra, nemsokára vége.
Az előző heves együttlétek szerencsére elég sokat kivettek Statham-ből, hiába akarja birtokba venni popsimat is, muszáj előbb pihennie egy kicsit.

Leveti magát az ágyra és megveregeti maga mellett a takarót, ekként hív. Felállok a fotelből és hozzá sétálok, szemrebbenés nélkül állom pillantását, ahogy tetőtől talpig végigmér újra és újra. Lélekben valahol nagyon messze járok, abban a világban nincsen hely Statham-nek. Érintése húz vissza a jelenbe újra, ahogy végigsimít derekamon, hasamon, és tenyere ölemre simul. Saját nedveit érintve visszavonulót fúj, inkább maga mellé mutat, és én engedelmesen leheveredek.
Szemét, arcát fürkészem, és újra megállapítom magamban, hogy hiába jóképű és sármos, hiába a kidolgozott, adoniszi izomzat, ha a férfi maga nem vonz egy cseppet sem.

Számra hajol és fogai az ajkaimba mélyednek, csókja éppoly birtokló és mohó, mint eddigi légyottunk. Nyelvem az övét keresi, és bár összesimul vele, összhangra nem találnak.
Elhúzódom hát és várom, hogy megszólaljon. Nem késlekedik vele sokat, megviselt férfiasságát simogatja éppen lassú mozdulatokkal, és tudtomra hozza, hogy mire is vágyna éppen eközben:
- Feküdj hanyatt és játszadozz magaddal. Kár, hogy nem hívtunk még egy nőt, akkor most legalább elszórakoztatnátok. Így viszont rád marad a feladat, tündérem, szerintem láss is hozzá mihamarabb. Nézni akarom, ahogy elmész. - szavai nem lepnek meg különösebben, mégis valahogy furcsán idegennek érzem most, amire kér. Aztán elhessentem a kétségeket és szót fogadok neki, tudom, érzem, hogy még maximum egy menet van benne és utána vége.

Hanyattdőlök hát a selymes ágytakarón, felhúzom lábaimat, egyik kezemet a mellemre, másikat a hasamra simítom. Ujjaim langyosak, a jól ismert forróság most nem hevíti vérem. Egészen addig nem, amíg tenyerem nem érinti véletlenül a nyakamban lógó medált. Mintha hirtelen összemosódna álom és valóság, az érintéstől életre kel a varázslat újra. Lehunyt szemeim mögött Kaito-t látom, nevetése, hangja oly valóságos, hogy mosolygok én is, noha észre sem veszem. Tenyerét érzem a bőrömön, vállamat, karomat simogatni, majd combomra simulni és ekkor borzongásszerűen ráz meg a kéjvágy. Testem megfeszül, és noha saját kezem simogat és izgat, mégis az ő érintése az, ami lázba hoz, amit valósnak érzek, élek meg. Csókjára gondolok és ajkaim máris felelnek neki, nyelve édesen simul az enyémhez, játékos táncra csábítja. Pusztán az érzékek szintjén is elragad a gyönyör, hát még ha belegondolok, hogy nemsokára újra érezhetem.

Ujjaim helyére az övéit képzelem, ahogy combom belső felét cirógatják, mielőtt titokpontomra találnának. Megremegek, ahogy elképzelem, hogy finoman, lassan, vigyázva hatol belém előbb egy, majd két ujjával, belülről masszírozva, felvéve testem ősi ritmusát, élvezve forróságomat. Érintése óvatos, a gyönyörön kívül mást nem hoz, átengedem magam emlékeimnek, pillanatképek villannak be, mint ezernyi mesegyönyörű fénykép. Látom és érzem őt újra, ahogy csókol, ölel, szeret és szavak nélkül is tudom, amit még egyikünk sem mert kimondani, mégis izzó parázsként lobban fel a külvilág, amikor hangján hallani vélem. A gyönyör nem várat tovább, a képzeletem játéka messzire repít, és ott csak ő láthatja megvonaglani testem, gondolatban ráfeszülök bennem pulzáló gyönyörű falloszára és titokizmaim szorítása oldja fel az ő gátlásait is, miként tette azt legutóbb, mikor együtt érintettük a csodát.

Sokáig csak szívem egyre csituló dübörgését és kapkodó légzésem lassú megnyugvását hallom, szemeim még csukva, lábaim összezárva, nem tudatosan - miként az egész vízió sem volt tudatos, csak egy átjáró nyílt meg újra a másik világba, ahogy legutóbb a tükör előtt otthon. Kezem még ölemen pihen, melegsége, forrósága megnyugtató, azt az illúziót kelti, hogy Kaito-t érzem, amint mosolyogva figyeli visszatértemet. Tudom, hogy szeret a szemembe pillantani, mikor először nézek rá a szárnyalás után, azt mondta, sosem látott színeken szóló szimfóniát lát benne. Mosolygok, ahogy eszembe jut kérdése a színét illetően. Bármit is mond, szerintem viszont nincs szebb az ő sötét, olvasztott csokoládé színű szeménél, amit finoman, szemérmesen árnyékolnak az éjfekete pillák, mikor a gyönyört megjárva felpillant és tekintetemet keresi. Halkan sóhajtok fel, megszorítom a nyakamban függő medált, tudva, hogy ebben a pillanatban Kaito bárhol is van és bármit is csinál, rám gondol és engem vár.

Gyönyöröm valós és még körülöttem lebeg, rezeg a finom bűvölet, amikor Statham szétnyitja lábaim és közéjük hasal. Mint megzavart pillangók szárnyának rebbenése, úgy foszlik szét a varázslat, finom porhó puhaságú szemcséit messzire űzi a kéjsóvár kéz, ami eltolja védelmező tenyeremet az ölemről.
Egy pillanatig csak néz, tudom, érzem, anélkül, hogy kinyitnám a szemem és nem is akarok ránézni, lehunyt pilláim mögé könnyebben visszatér a mesevilág.
Egyetlen nagyon hosszú pillanat, ahogy belémhatol és testem minden izma megfeszül. Kezeim megadóan ejtem magam mellé, csípőm, medencém moccanatlan, egyetlen égető könnycsepp gördül csak le arcomon, amit gyorsan elrejt a cinkosan fejem alá simuló párna.

Erőt veszek magamon és felnyitom a szemem, átkarolom Statham nyakát és tudatosan, minden tapasztalatomat összeszedve űzöm, hajtom őt a kéj felé. Versenyfutás ez most vele és magammal is, mert tudom, hogy mire pályázik még, és eszem ágában sincs megadni neki.
Lábaimat csípőjére kulcsolom, minden lökésére erőteljesen válaszolok, titokizmaim minden fondorlatát bevetem, hogy mielőbb megmerülhessen a kéj felszínes vizében. A mélységet velem nem leli meg soha, ahogy én sem vele, pusztán a testét tudom és akarom kielégíteni, lehetőleg minél hamarabb.
Nyögéseim hangosak és buják, Jason arcán izzadság folyik, már érzem küzdelmét saját magával, és most nem adok neki esélyt az irányításra. Vérforraló mondatokat súgok a fülébe, trágárságom meglepi és nem várt hatást hoz, az orgazmus most őt is hirtelen éri, hangosan kiált fel, ahogy végigsöpör gerincén és ölében robban a kéj.

Zihálva, mosolyogva ejtem le a fejem a párnára, nem törődöm vele, hogy titokizmaimmal még tovább kényeztessem. Megkönnyebbülök, ahogy legördül rólam, mélyeket lélegzek és próbálok nem azonnal felpattanni és Kaito-hoz indulni.
Az oldalamra fordulok, a mellettem heverő, lihegő férfit nézem, aki lehunyt szemmel élvezi még teste utolsó borzongásait a megélt kéj után. Mellkasa hullámzik, izmai meg-megfeszülnek, ajka száraz.
Türelmetlenül várom, hogy felnézzen és szóljon valamit, amiből eldől végre, hogy lesz-e még az együttlétünknek folytatása. Amikor felpillant, arcán fáradtságot és szemében kielégülést látok. Ebben a pillanatban már tudom, hogy számára az estének vége. Számomra viszont csak most kezdődik.
- Hozz egy pohár italt! - int a whisky-s üveg felé és én egyetlen szó nélkül kelek fel. Teletöltöm a poharat, és kezébe adom, majd a fürdőszoba felé intek.
- Rendbehoznám magam, ha nem bánod - búgom neki, ahogy rámpillant a pohár fölött. Bólint és int, hogy menjek nyugodtan. Felnyalábolom a varázsruhát a földről, összeszedem a fehérneműt, cipőket is.

A fürdőszobában kulcsra zárom az ajtót, nem akarom, hogy esetleg meglepjen tusolás közben. Forró vizet engedek magamra, ügyelek rá, hogy a hajamat ne érje túl sok. Kapkodó, sietős mozdulatokkal igyekszem lemosni magamról Statham érintését, de bármennyire is súrolom a bőrömet, továbbra is érzem, nem tágít. Könnyek hullnak a szememből, próbálom összeszedni magam, de nehezen megy, az este elfojtott feszültsége most felszínre tör, megrázkódik a testem tőle, lábaim remegnek. Térdre rogyok a tus alatt, felpillantok a velem síró zuhanyrózsára, és már nem érdekel, hogy vizes lesz-e a hajam vagy nem. Szempilláimon a vízcseppek kristályként ragyogva tükrözik a lámpa fényét, ami csak a nappal illúzióját adja, de melegét képtelen közvetíteni.
Percekig ülök összekuporodva a zuhanytálcában, a gőz körbeölel, bőröm kipirosodik a forró víztől, amelyben nem érzem könnyeim melegét sem. Lassan nyugszom meg és tér vissza az erőm, feltápászkodok a padlóról és elzárom a vizet.

Leveszek egy törölközőt a polcról, aprólékosan megtörölközöm, figyelek rá, hogy ne pillantsak a tükörbe. Amikor véletlenül mégis megteszem, a látvány nem olyan borzasztó, mint amilyenre számítottam. Szemeim nem fénylenek ugyan, de a sírás sem látszik rajtuk.
Felveszem a fehérneműt, a harisnyát, belelépek a tűsarkúba is, majd óvatos mozdulatokkal öltöm magamra a varázsruhát újra.
És mint az előző alkalommal, most is elkápráztat a csoda. Hajam a gőztől és víztől hullámos még ugyan, de gyorsan szárad, és ahogy felhúzom a cipzárt, és a tükörbe pillantok, szikrázó zöld szemű nő néz vissza rám, ajkain mindentudó mosoly, hallani vélem gondolatait és a lelkében játszódó muzsikát, ami elringat és megnyugtat engem is. Delejes és ellenállhatatlan, szeretném érinteni és tétován nyúlok a tükör felé, de a meselány rámnevet csengő hangján, majd mire ujjaim elérik az üveget, már csak saját képmásomat látom. A varázslat mégis ott szitál körülöttem, látom a ruhámat hullámozni és életre kelni, és látom a sötétzöld lobogást szememben, ami szenvedélyről és vágyról súg sosem hallott, de érezni vágyott meséket.

Mosolyt váltok a tükörben álló lánnyal - akit még mindig nem mernék saját magamnak tévedni, és kilépek a fürdőszobából.
Statham az ágyon fekszik, a pohár üresen hever mellette. Egy percig nézem az alvó férfit, majd körbepillantok, megkeresem a táskámat. Tűsarkúm kopogása felébreszti, álmosan pillant rám, majd amikor felismer, dünnyögve kel ki az ágyból és bizonytalan léptekkel a komódhoz megy.
Megírja a csekket, és vigyorogva a kezembe adja:
- Megismételhetnénk valamikor. - mondja szárazon. Szemében ürességet, fáradtságot látok. Rámosolygok és bólintok. Mintha valaha is látnánk még egymást.

Alig néhány perccel később már a folyosón vagyok és nagyon nehéz megállnom, hogy ne fussak a liftig. Az út lefelé egy örökkévalóság, és amikor kilépek a felvonóból, tekintetem egyre Kaito-t keresi az előcsarnokban.
Amikor végre megpillantom, a szívem akkorát dobban, hogy attól félek, mindenki hallotta. Lassú, álomszerű léptekkel közeledem hozzá, arcában, szemében gyönyörködöm, ahogy a lépcső melletti korláttól ellépve felém indul.
Amikor végre megérintem kezét és ujjaink összefonódnak, úgy érzem, mintha minden erőm elszállna belőlem. Mellkasára hajtom a fejemet, beszívom illatát és megbújok ölelésében. Oltalmazón fonja körém karjait, szinte kitámogat a szállodából, egészen a kocsiig, ahol most az első ajtót nyitja és besegíti kacéran fodrozó ruhámat is az ülésre.

Ólomsúlyúnak érzem a pilláimat, mégsem tudok betelni a mellettem ülő, némán vezető férfi látványával. Összegömbölyödök az ülésen, lábaimat felhúzom és végtelennek tűnő percekig csak nézem, próbálom bepótolni a nélküle töltött időt, próbálom egy életre megjegyezni minden vonását, noha már tudom, hogy száz élet is kevés lenne feledni őt.

Kaito gyakran rám pillant, végig fogja a kezemet, nem enged el egyetlen pillanatra sem. Olyan gyorsan igyekszik haza, amennyire csak lehet. Szeretnék már kettesben lenni vele, hozzábújni, érezni a közelségét, a biztonságot, amit csak ő adhat. Megingathatatlanul érzem, hogy ő is ezt akarja és már nincs, ami közénk állhatna.

Távolian ismerős, ahogy a kocsival beáll a ház elé, de most nem parkol be a garázsba, ahogy mindig is szokott, hanem kiszáll és kinyitja az ajtómat, kisegít az autóból.
Kézen fog és egyenesen a ház mögé, a kertbe vezet. Vékony, kanyargós betonösvény visszhangozza cipőm kopogását.
Az ösvény egyik oldalán hatalmas ciprus hűsítő ágai csepegtetnek vizet a hajamba, nyakamba, árulkodva, hogy nemrég kapcsolt ki a locsolóberendezés. A kert mintha élne körülöttünk, hallani vélem a fákat sóhajtani, az apró bogarakat nevetni és duruzsolni. Mindez valami idegen, de mégis ismerős dallammá áll össze, amiben ott rejtőzik a tökéletesség, a harmónia.

Kaito is hallja, érzi, mert megáll mellettem, majd szembefordul velem, pillantása sóvárgó, kényeztető. Félek ránézni, félek elhinni, hogy újra itt van és ugyanazt akarja, mint én. Félelmem megbénít, és hüllőszerűvé hűti véremet, de Kaito nem ijed meg rebbenő tekintetem bizonytalanságától. Közelebb lép hozzám, kézfejével gyengéden megsimítja az arcomat, majd sosem érzett lágysággal ér szája az enyémhez. Csókjára szívem hevesebben kezd verni és testem elönti a forróság, mintha egyetlen másodperc alatt elűzte volna a kétségeket. Hozzásimulok, testem az övéhez ér, szorosan átölelem és ő karjaiba zár, úgy ringat, arcát a hajamhoz simítva.
- Nincs semmi baj kicsim, minden rendben - súgja a fülembe újra és újra, egészen addig, amíg elhiszem neki és testem megszűnik remegni.

Ekkor féltérdre ereszkedik előttem, finoman, alig érintve simít végig a varázsruhán, és nincs kétségem, hogy ő ugyanolyannak látja, mint én a tükörben, élőnek és elevennek, szívszorítóan szépnek. Kibújtatja a lábamat a cipőből majd végtelen óvatossággal a harisnyából is. Vállára támaszkodom, érintése apró, csiklandós áramütéseket indít bennem, ahogy alig érintve bőrömet mégis kínzó vágyat ébreszt.
Kaito azonban nem kapkod el semmit, kibújik ő is a cipőjéből, zoknijából, kézen fog és mezítláb sétálunk a hűvös, vízcseppekkel díszített fűszőnyegen, ami jóleső puhasággal kényezteti talpunkat.
A kert végébe tartunk, eldugott, bódítóan illatos jázmin- és narancsbokrok ölelésében megbújó kis tisztáshoz, amit magas fák szegélyeznek a ház felől, buja levélrengeteg mögé rejtve az aprócska helyet. Fűszeres illatú, fehér liliomok sorakoznak a homorúan ívelő kőkerítés tövében, ami a másik irányból őrzi a titkokat a kíváncsi szemek elől. A fű itt nem vizes, de éppoly subaszerűen puha, mint máshol, apró, kíváncsi lila virágok húzódnak össze álmosan jöttünkre.

Kaito kibújik a zakójából és a földre teríti, majd mellé heveredik a fűbe, várakozásteljesen néz rám. Nem kell hívnia, semmi másra nem vágyom, mint a közelében lenni, hallgatni a szívverését és a közelében lenni.
Melléfekszem, és ruhám a földhöz simulva langyos simogatásként öleli körbe a testemet. Fejem Kaito vállán nyugszik, és bár ezer gondolatot szeretnék megosztani vele, most mégsem érzem szükségét egyetlen szónak sem.
Hogy azért-e, mert úgy érzem, hogy ismeri minden gondolatom, vagy azért, mert tudom, hogy a szavaim nem tükröznék az érzéseimet - talán mindegy is.
Felpillantok rá és száját keresem, készséggel emeli fel a fejét és ajkaimat kóstolja, majd derekamra simul a tenyere. Lassan, élvezettel csókol, és én feloldódom ízében, nagyon hosszú idő után érzem magam boldognak újra.

Kaito közelsége megrészegít, vágyam felforrósítja véremet és teljes szívemmel, lelkemmel kívánom a mellettem fekvő férfit, aki végre maradéktalanul viszonozza az érzéseim és nem hagy bizonytalanságot bennem. Csókja újra és újra elvarázsol, lehunyom a szemem, és megkísért a bűbáj újra, de most könnyű szívvel fordulok vissza félúton, tudva, hogy vele a bűvölet ébren is tart majd. Mosolyogva pillantok fel és keresem tekintetét, majd egy pillanatra még látni vélem a hold halvány fényében, ahogy a zöldes szikrák megolvasztják a sötét csokoládészínt..


Tetszett ez a szex történet? A véleményed számít!
Tetszik (85)        Nem tetszik (85)



Szólj hozzá a chaten, ha beszégetni szeretnél a történetekről!

Szólj hozzá!

Neved:

Hozzászólás:

Írd be a képen látható számot:

Ezt a szex történetet 7433 X olvasták el.