Karácsonyi szextörténet
Beküldő:NikiHárom éve ismertem meg Robit, és azonnal beleszerettem. A képzőművészetin tanított, de mellette minden mást csinált: ejtőernyőzött, barlangászott, önkéntesként dolgozott a mentőknél - szóval, soha nem volt egy szabad perce sem. Nem próbáltam visszafogni, élveztem azt a kevés időt, amit együtt tölthettünk. Az életem folytonos aggódás volt mellette, megtörtént, hogy napokra eltűnt, de amikor fáradtan, mocskosan megjelent a lakásomon, szó nélkül öleltem át. Robi nem volt a szavak embere, de amikor a karjába vett és rám nézett sötét szemével - nekem az volt a legszebb vallomás. És a szex. Egyszerűen csodás volt vele.
A szüleim és a barátaim azonban teljesen más véleményen voltak. Azt mondták, Robi csak kihasznál engem, és nem értették, hogyan működhet a kapcsolatunk. Annyiszor hallottam a kétkedő szavakat, hogy magam is egyre többször gondolkodtam el azon, miért is élünk mi így. Balázzsal azonban erről nem lehetett beszélni.
- Nem értem, mi a baj. Szeretlek, és kész. Azért, mert nem megyek el a nagynénid szülinapi bulijára, még imádlak. Nem a családodat választottam, csak téged.
Értettem őt, de úgy éreztem, nem csak saját magunk vagyunk a világban, a többi emberre is tekintettel kellene lennünk.
Szabadidőm nagy részét Imrével, régi gyerekkori barátommal töltöttem. Imre megbízható, rendes ember volt, tisztességes állással, lakással, kocsival - pont ellentéte Robinak. Imádott színházba járni, szívesen jött velem moziba, meg lehetett vele beszélni bármit: könyvet, cikket, a politikai eseményeket. Igazi barát volt, anyu legnagyobb bánatára.
- Miért nem jó neked Imi? Olyan rendes gyerek!
Nem próbáltam megmagyarázni neki, hogy amit én érzek Imi iránt, annak semmi köze a szerelemhez.
A közvetítő szerep, amit a családom és Robi között betöltöttem, egyre több energiámba került. Szerettem volna, ha megértik, Robi olyan, amilyen, ne akarják megváltoztatni. Ugyanakkor a szívem mélyén reméltem, hogy Robi kicsit nyit feléjük.
Ilyen feszült légkörben vártuk a karácsonyi ünnepeket. Előre féltem, Robi megint mit talál ki, hogyan ússza meg a közös ünneplést.
- Elutazunk! December hatodikán indulunk, és majd januárban jövünk haza! Mit szólsz? - állt elő legújabb ötletével.
- Semmit. Tudod jól, hogy szeretnék itthon lenni karácsonykor.
- Ugyan! A karácsony pont olyan, mint a többi nap! És nekem akkor van lehetőségem elmenni Japánba! Bolond lennél, ha kihagynád ezt az utat!
Tudtam, hogy nem győzhetem meg arról, hogy maradjon, így hát én kerültem megint rémes helyzetbe: menjek vagy maradjak?
Végül a sors döntött: indulás előtt nem sokkal magas lázzal kórházba kerültem. A diagnózis tüdőgyulladás volt, méghozzá igen súlyos.
- Lemondom az utat - mondta szomorúan a kórházi ágyam mellett Robi.
Képes lenne rá? - kérdeztem magamtól, de a választ nem akartam tudni.
- Dehogy - feleltem. - Menj nyugodtan! Lehet, hogy soha többé nem lesz rá lehetőséged. Meggyógyulok én egyedül is!
Határozottnak tűntem, de a szívem vérzett. Küldtem, de titokban arra vágytam, hogy maradjon. Persze elutazott, és én még szemrehányást sem tehettem senkinek.
Teljesen legyengülten kerültem haza. Fogalmam sem volt, hogyan vészelem át az ünnepeket egyedül. Kétségbeesetten néztem a családomra, és Imire, amikor a nappalimban aggódva körülálltak.
- Igen, erre nem gondoltam - vallotta be anyu. - Gyere át hozzánk! Az lesz mindenkinek a legjobb!
Erőtlenül tiltakoztam. Nem akartam mást, mint a saját ágyamban pihenni. Imi oldotta meg a helyzetet.
- Nikoletta Fasztalicska, ideköltözöm hozzád erre a pár napra - közölte, és így a családom megnyugodva távozott.
Imi kimondottan lelkes ápolónak bizonyult. Levest főzött, gondoskodott róla, hogy bevegyem a gyógyszereket, őrizte az álmomat.
Együtt díszítettük a fát, amit ő választott a közeli piacon.
- Milyen furcsa - mondtam, miközben néztem, hogyan próbálja a hosszú, színes égősort feltekerni a fára. - Robi soha nem segített fát díszíteni.
- Bolond - morogta alig hallhatóan Imi. - Ez az egyik legszebb dolog a világon.
- Igen, tudom. De ő más - feleltem. Már nem voltam olyan jókedvű. Eszembe jutott, hogy Robi a világ másik végén, én meg itt.
- Nem is te lennél, ha nem védenéd meg egyből - jött a válasz.
- Nem akarom megvédeni - mondtam nem túl meggyőzően.
- Emlékszel, amikor gyerekek voltunk, mindig ilyen hatalmas fátok volt - nézett Imi az óriási fára. Bólintottam. Hogyne emlékeztem volna! Mivel nagyszülők nem voltak, mi Imiéket vártuk szenteste, hogy aztán másnap mi menjünk át hozzájuk a kis lakásukba, ahová mindig csak egészen kicsi fa fért el. Imi mindig irigykedett, és megfogadta, ha felnő, neki mindig plafonig érő fája lesz.
Egyre gondoltunk.
- Amióta elköltöztem otthonról, még nem állítottam fát. Picit sem, nemhogy plafonig érőt.
Összeszorult a szívem.
- Akkor ez most itt a mi fánk - mondtam és megszorítottam a kezét. A szájához húzta a tenyeremet, és belecsókolt.
- Nekem ez a legszebb karácsony.
Zavartan néztem rá. Tudtam, hogy őrültség, mégis arra vágytam, hogy átöleljen, megcsókoljon, és szeressen.
Ott a fa alatt lettem az övé. Amikor órákkal később a lelkiismeret-furdalástól szinte bénultan feküdtem, nem volt erőm, hogy tiltakozzak, amikor azt mondta, elmegy.
Szó nélkül néztem, ahogy felöltözik, összepakolja a holmiját és kilép az ajtón.
Összezavart, ami történt. Én biztos voltam a Robi iránti szerelmemben, úgy gondoltam, nekem ő az igazi. Hogyan történhetett ez meg?
Álmatlan éjszakáimon az járt a fejemben, hogy Robi biztosan észreveszi rajtam, mi történt.
Nem kellett volna aggódnom. Robi semmit sem vett észre a bennem dúló viharokból, és minden ugyanúgy folytatódott, mint az utazása előtt. Minden, csak én változtam meg. Hiányozott a nyugalom. Az a nyugalom, amit akkor éreztem, amikor Imi mellettem volt.
Egyre többször gondoltam arra, milyen őrültség egyedül lennem, örökké csak egyedül, várva Robira, amikor lehetne másképp is. De aztán persze megjött Robi, és ideig-óráig elfeledtette velem ezeket a gondolatokat.
Nem tudom, mi történt volna, ha nincs az a hideg téli nap. Az a nap, amelyik megváltoztatott mindent. A nővéremet és a sógoromat baleset érte. Frontálisan ütköztek egy szabálytalanul előző kamionnal, és azonnal szörnyethaltak mindketten. Kétéves kislányuk egyedül maradt.
- Fánit magamhoz veszem - döntöttem az első sokk után.
Robi idegesen felnevetett.
- Felnevelni egy gyereket nem kis dolog - mondta indulatosan. - Megváltoztatja az életedet, tudod? Csupa lemondás.
- És rengeteg szeretet cserébe, nem? - néztem rá. - De most miről beszélünk? Robi, ez nem lehet kérdés. Nekem ezt kell tennem.
- Igen, igen, persze. De nekem nem. - harapta el a mondatot. Nem akartam vele vitatkozni, nem láttam értelmét. Megértésre vágytam, vigaszra. Akaratlanul is Imi számát tárcsáztam.
- Hallottam, mi történt - mondta. - Már úton vagyok hozzátok.
Amikor megláttam meggyötört arcát, tudtam, őt is megviselte az elmúlt másfél hónap. Fájt, hogy így találkoztunk újra. Amikor hozzábújtam, kitört belőlem a zokogás. Sirattam a testvéremet, Fánit, magamat és őt is.
Robi idegenül állt mellettünk. Nem tudott mit kezdeni az érzelmek ilyen megnyilvánulásával.
A következő hetekben alig láttam. Teljesen lekötötte minden energiámat a gyerek, az ügyek intézése, nem volt sem erőm, sem kedvem azzal foglalkozni, Robi hol jár, merre, mit gondol éppen. Imi mellettem volt, és mivel Fáni nagyon szerette, sokat voltunk együtt hármasban.
Meglepődtem, amikor Robi meglátogatott.
- Elmegyek egy rövid időre - mondta. - Spanyolországba. Velem jössz, Nikoletta Fasztalicska?
Nem hittem, hogy komolyan kérdezi.
- Fél évre, vagy talán többre. Nem tudom még. Új életet kezdhetnénk. Közösen.
- Veled? Én? Robi, te hol élsz? Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Könyörgöm, nemrég halt meg a testvérem, itt van Fáni. Hetek óta nem jelentkeztél, és akkor jössz ezzel a hülyeséggel.
- Én ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. Te ezt tudtad, és elfogadtad. Nem tehetek arról, hogy anyádék nagyobb hatással voltak rád, mint én.
Úgy néztem rá, mint egy idegenre.
- Igen - sóhajtottam. - Ez biztosan anyámék hatása. Meg még valakié. De ez már nem a te dolgod - tettem hozzá.
A következő karácsonyon plafonig ért a fa. És azóta is, mindig. És, amikor a gyerekek alszanak - Fáni és a kisfiunk, Ádám -, újra és újra szeretkezünk Imivel a fa mellett, a gyertyák és égők fényében.
Tetszett ez a szex történet? A véleményed számít!
Tetszik (136) Nem tetszik (179)
Szólj hozzá a chaten, ha beszégetni szeretnél a történetekről!
Ezt a szex történetet 22174 X olvasták el.